Ha valaki egy szerkesztőségben dolgozik, előbb-utóbb hallani fogja ezt a furcsán hangzó nevet: Lejterjakab. Már a szó maga is annyira szürreális, mintha egy régi magyar kabaréból vagy egy elfeledett mesekönyvből származna. Pedig a jelentése nagyon is gyakorlati, és a sajtó világában évtizedek óta egyet jelent egy bizonyos típusú hibával, aminek sokszor nincs gazdája, mégis mindenki ismeri.
Mit jelent az, hogy lejterjakab?
A lejterjakab valójában nem személynév, hanem a nyomdai és újságírói szakzsargonban egy sajátos hibára utal: olyan sajtóhibára, amely nem a szerző, nem a szerkesztő, de még csak nem is a tördelő egyértelmű baklövése, hanem valahogy „magától” került a szövegbe. Mintha egy kísértet járta volna be a kéziratot – és ez a kísértet nem más, mint Lejterjakab.
A szó eredete nem teljesen tisztázott, de az egyik legelterjedtebb magyarázat szerint a kifejezés egy elgépelésből származik: valamikor régen, még a kézi szedés idejében, valaki véletlenül egy teljesen értelmetlen szövegrészt hagyott benne egy cikkben, amit utólag már senki nem tudott visszafejteni. Az értelmetlen betűhalmaz pedig valahogy így hangzott: „lejterjakab”. Innentől kezdve a nyomdai hibák e különös típusa ezzel a névvel élt tovább.
Mikor mondjuk valamire, hogy lejterjakab?
A lejterjakab nem egyszerűen elütés vagy nyelvtani hiba. Az a különlegessége, hogy általában akkor kerül a szövegbe, amikor az már több ember kezén is átfutott, és elvileg már mindenki ránézett, kijavította, engedélyezte. Mégis ott marad benne valami teljesen váratlan, bosszantó vagy abszurd baki – például egy elírt név, egy hiányzó dátum, egy téves adathivatkozás vagy egy félbehagyott mondat. Ilyenkor hangzik el a szerkesztőségek legendás mondata: „Ez biztosan a Lejterjakab volt.”
A lejterjakab tehát afféle kollektív bűnbak, akire minden olyan hibát rá lehet fogni, ami senkinek sem tűnt fel időben, de utólag nagyon is szemet szúr. Egyfajta szakmai folklór, egyben ironikus reflexió is arra, hogy a nyomtatott sajtó – bármennyire is precíz és fegyelmezett világ – soha nem lesz teljesen hibamentes.
Miért tartja életben a szakma a lejterjakabot?
Egyrészt, mert minden szerkesztőségnek szüksége van humorra. Az újságírás feszített tempóban, határidőre, gyakran túlórázva zajlik. Amikor nap mint nap több ezer karakter születik, és azok többször is átfutnak különböző kezeken, akkor elkerülhetetlen, hogy olykor becsússzon valami baki. És ezek a hibák néha teljesen érthetetlen módon történnek – például egy jól ismert városnév hirtelen megváltozik, vagy egy politikai párt vezetője teljesen más titulust kap, mint amit visel. Ilyenkor jól jön egy fiktív karakter, akire rá lehet fogni a megmagyarázhatatlant.
Másrészt a lejterjakab emlékeztet arra is, hogy a tartalomgyártás soha nem tökéletes. Egyetlen szerző, szerkesztő vagy tördelő sem lát mindent. A kollektív munka természeténél fogva benne rejti az emberi hibát. A lejterjakab lényege, hogy nem hibáztat, hanem szimbolizál: azt az űrt, amit a figyelem kiesése, az automatizmusok vagy a nyomtatási kényszer hoz létre.
Létezik még a lejterjakab a digitális korban?
Igen, sőt! Bár ma már a legtöbb szerkesztőségben nem ólombetűkkel dolgoznak, hanem digitális felületen, a hibák ugyanúgy jelen vannak – csak kicsit másképp. A nyomtatott újságok mellett a webes kiadványok, hírportálok, közösségi média-bejegyzések is bővelkednek a lejterjakab típusú hibákban. A klasszikus példák mellé felsorakoztak az automatikus javítások okozta félrefordítások, vagy az algoritmusok miatt hibásan megjelenő címek.
A lejterjakab tehát él és virul, csak alkalmazkodott a digitális korszakhoz. Ma már nem a nyomdai szedés közben születik, hanem az online szerkesztőfelületeken, a CMS rendszerek bugjai között, vagy épp a mobilos publikálás során. De a végeredmény ugyanaz: egy értelmetlen vagy nevetséges hiba, amit senki sem vett észre, mégis kikerült – és az olvasó biztosan kiszúrja.
A lejterjakab mint tanulság
Az újságírói szakma egyik csendes leckéje, hogy a hiba mindig benne van a pakliban. A lejterjakab nemcsak szakmai humorforrás, hanem figyelmeztetés is arra, hogy bármilyen gyakorlott is valaki, a szerkesztés sosem lehet teljesen automatikus. A legjobb írókkal, legszigorúbb szerkesztőkkel és legprecízebb tördelőkkel is előfordulhat, hogy becsúszik valami. A kérdés az, hogyan reagálunk rá.
A jó szerkesztőség nem pánikol, hanem nevet, tanul és megy tovább. Mert a lejterjakab – bármennyire is bosszantó – végső soron emberi. És az újságírás, minden technológiai újítás ellenére, továbbra is emberek munkája marad.
És, amit sosem szabad elfelejteni:
Kiemelt kép: Unsplash